Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ősagárd és környéke már az őskorban is lakott vidék volt. Az ásatások során kőkori kovapengéket és egyéb kőeszközöket találtak. Az őskori edények a Magyar Nemzeti Múzeumba kerültek. A XIII. század első éveiben a kereskedelem fejlődését gátolta a vámszedés terén uralkodó feudális zűrzavar. A földesurak gyakorta jogtalanul szedtek vámot. Az áldatlan helyzetet kívánta megszüntetni Zsigmond király azzal, hogy felülvizsgálatára királyi biztosokat küldött. Nógrád megyébe Businczi György érkezett. Megállapításait 1405-ben közölte Nógrád és Hont vármegyék alispánjaival a megyegyűlésen. A vámfizetés alól bonyolult kivételek voltak. Nem fizettek például Agárdon adót azok a kereskedők, kik nagyvadkerten át Bánkra, onnét Peténybe, majd Agárdon át Gutára, vagy Nógrádon, Tolmácson át Vácra mentek. Ősagárdot a középkorban alapították. Nevéből arra következtethetünk, hogy első lakosai a királyi udvarban szolgálatot teljesítő agarászok, pecérek voltak, akik agarakat tenyésztettek a településen. 1424-ben Zsigmond király feleségének, Czillei Borbálának adományozta a falut. 1439-ben Szanda várának birtoka volt. 1467-ben a Serkei Lorántffyak és a Szapolyaiak perlekednek egymással e helység birtokáért. 1454-ben a Zagorhidai Tárnok család is igényt tartott reá. A báró és nemes Berzeviczei család ősét, Rutkert a százados régi szájról szájra terjesztett hagyomány a tiroli havasok jeges bérczeiről a Kárpátok közé költözteti. Berzeviczei Jánost az okmányokban Schwarz (fekete) névvel jelölik azon okból mivel Dunajecz mellett nagy fenyves erdőket bírt, melyeket birtikaiban lakó német alattvalói Schwarzwalder-eknek (Fekete erdőknek) neveztek. Berzeviczei János többi közt Albert királytól 1439-ben Agárd falut kapta adományul Nógrád vármegyében. Az adomány miatt azonban több támadást szenvedett, miért is 1446-ban az ország rendeinél, 1461-ben pedig magánál Mátyás királynál esedezett oltalomért. Az oltalmat el is nyerte. 1470. körül azonban utód nélkül halt meg, s birtokai - rokonainak minden próbálkozása dacára- az akkor hatalmas Szapolyai Imre által elfoglaltattak. A XVI. század elején Szapolyai János lett a tulajdonosa, aki 1526-ban, a mohácsi csatavesztés évében átadta Werbőczy Istvánnak, ki Nógrád megyében számos falu legfőbb birtokosa volt, s a hagyomány szerint a közeli Alsópetényben írta nevezetes Hármaskönyvét, a kor jogi szabályait összefoglaló művét. A hódoltság alatt fennmaradt, és adózik a püspöknek és a törököknek is. A XVI. század közepén a budai szandzsákhoz tartozott. 1559. évi összeírás idején a váci náhije területéhez tartozó Agárd a budai mirmirán hász-birtokaként Ali Diváne tímár tulajdonában volt. Ebből az összeírásból ismerjük a falu családfőinek névsorát. Az alábbi vezetéknevekkel találkozunk: Andrus, Bagyi, Csete, Csiszod, Gerei, Gőcs, Gőz, Gontor, Gutyor, Istikó, Isztári, Izsapol, Kerek, Királ, Lagunard, Lénárd, Máté, Mester, Mógor, Nagy, Pócs, Sápi, Szabó, Szonbod, Szűcs, Taljánó, Tód, Tomása, Zud. A dzsizje-adót fizetők száma 20. A régi összeírtak (1546-ban volt ezt megelőzőleg összeírás) száma 49, ebből meghalt 29, jelen van 20, az újonnan összeírtak száma 39. Nem tudni, hogy honnan érkeztek az újonnan összeírtak de jellemző a hódoltság korának nehéz körülményeire, hogy 13 évvel korábbi összeírásban szereplőinek több mint a felét már nem találta az élők sorában. A szandzsák 1562-63. évi hűbér számadáskönyvei szerint, Ibrahim bin Hasszán, Esztergom mizlivája kezébe került át. 1598-ban Paczoth András, 1660-ban pedig Balassa Imre volt a földesura, Nőtincshez hasonlóan. A hódoltság kora mérhetetlen terheket, végeláthatatlan üldöztetést, szegénységet hozott. Mint azt számos példa igazolja, nem csupán a török maga volt, ki kegyetlenkedéseivel megkeserítette az életet, hiszen neki is szüksége volt a földet megművelő, adófizető lakosságra. Nógrád megye népe nagyrészt annak esett áldozatul, hogy területe 1541-től - Buda elestétől - 1687-ig - Eger visszafoglalásáig - folytonos végvidék, ütköző zóna volt a királyi Magyarország és a török között. A végvárak birtoklásáért folytatott gyakori csatározások, az átvonuló török, német és magyar seregek pusztítása tetéte a kiszolgáltatottságot. A hatalmas seregek ellátásához pedig élelemre volt szükség. A megélhetés biztosításául szolgáló csekélyke állatállományát, ha kellett erőszakkal vették el a jobbágytól, s ha netán nem adta szépszerével, bizony gyakran életével fizetett érte. A vármegye nagy pusztulására 1682. és 1687. között került sor. Két nagy hadjárat is veszedelmet hozott Nógrád népére. Előbb Fülek ostromára indult a török, majd a felszabadító Sobieski János lengyel király vonult keresztül a térségen. A fegyveresek kegyetlenkedései, fosztogatásai földönfutóvá tették a lakosságot, de szörnyű ráadásként a hadak nyomán kitört a legrettegettebb baj, a pestisjárvány. A megmaradt lakosság fejvesztve menekült arra a vidékre, hol nagyobb biztonságot remélt. A török hódoltság miatt elpusztult falut felvidéki szlovák telepesek építették újjá a XVIII. században. A vész elmúlta után Gömörből és Hontból tótok telepedtek ide, akik rövöd idő alatt magukba olvasztották az itteni csekély számú református vallású magyarokat. A betelepülés többnyire nem szervezett formában, hanem spontán történt. A sűrűn lakott északi szlovák területről az éj leple alatt elszökve érkeztek a bevándorlók. Mihelyst ugyanis észrevették a távozásukat, azonnal jelezték a szomszédos vármegyék felé, kérve azokat, hogy a szökevényeket szolgáltassa vissza. A menekülők félelmükben gyakran megváltoztatták éppen ezért a nevüket. Arra azért nem volt példa, hogy a megyénkbe érkezőket visszaküldte volna valaki is, hiszen a birtokosok örültek, hogy földműves nép érkezett elnéptelenedett falvaikba. Nógrádba több bevándorló érkezett, mint amennyit a földje el tudott volna tartani, éppen ezért a szlovákok jelentős hányada néhány év múltán tovább vándorolt a délibb, kecsegtetőbb vidék felé. 1715-ben még hat magyar és három tót háztartást írtak itt össze. A jobbágycsaládfők: Kovács Mihály, Kovács Mátyás, Tiszvoczky Mátyás, Benyov Péter, Leszkowszky János, Mihály Márton, és Galawiech Jakab voltak. A zsellércsaládfők: Varga János bíró és Varga Mátyás. A gazdasági jellemzésnél olvashatjuk, hogy kétnyomásos gazdálkodási módot folytatnak, az elvetett mag a négy-ötszörösét termi, s mindennemű gabonafélét termelnek. A rét sásos. Az erdőben tűzifa és épületfa van elegendő. A legelő elegendő a falu állatállományának. A szőlőhegyet három éve telepítették újra. Ez utóbbi bejegyzés annak igazolása is, hogy a hódoltság alatt a korábbi virágzó szőlőkultúra elpusztult, elvadult művelés hiányában. Fabó Andrásnak egy bő századdal később kelt feljegyzése azt igazolja, hogy a telepítés sikerült, s a szőlő visszanyerte fontosságát a falu és a környék életében. 1720-ban ellenben már csak három magyar de hat tót háztartást találtak az összeírók. 1740-ben a Jeszenszky család volt a földesura, 1770-ben Révay Kristóf, Bacskády Pál, Gyurcsányi Ignácz, Dobóczky László, Podhorszky János és Hodossy György, később pedig a Gyurcsányiak és a somogyi család. A XX. század elején Scitovszky János örököseinek és Berczel Lipótnak volt itt nagyobb birtokuk. A községhez tartozott a Sándormajor. 1785-ben a váci káptalan volt határának részleges birtokosa 1820-ban Mocsáry Antal ezt jegyzi fel Ősagárdról: "Szép fekvésű evangélikus tót falu, ámbár hegyek kerítették körül, mégis termékeny. Szőlőhegye is van, de abban középszerű előmenetellel munkálkodnak. A honvédseregbe való toborzást nem minden esetben kísérte lelkesedés. A településre az összlakosság arányában kivetett létszámot többnyire sorshúzás által választották, de gyakorta előfordult, hogy - aki megtehette - volt, aki pénzért fogadott maga helyett - gyakorta más községből - bevonulót. Rétság mai körzete túlnyomórészt az egykori Kékkői járáshoz tartozott. Az 1848. augusztus 29-én tartott vármegyei választmány hat századra osztotta a nemzetőröket. A nógrádi honvédek a VI. századba kerültek. A szeptember 21-én, Balassagyarmaton tartott teljes hatalmi választmányi ülés döntése szerint az egész járásnak összesen 944 újoncot kellett kiállítania. A szabadságharc után - mintha nem lett volna elegendő a sok megpróbáltatásból - újabb csapás várt a volt honvédekre. 1849. októberében a császári hadsereg főparancsnoksága elrendelte, hogy "a felkelő seregben szolgált minden egyén előállítandó és a hadsereg állományába osztályozás nélkül besorozandó". Akik 1850. január 30-ig nem jelentkeztek önként, azokat dezertőröknek nyilvánították, s haditörvényszék várt reájuk. Valóságos hajtóvadászat indult meg a volt honvédek után, kik közül sokan inkább vállalták a bujdosó életet, hogy szegénylegénykényt, betyárként a Börzsöny rengetegeibe menekültek. Valószínűleg így tett az alábbi listán szereplő Varsányi Ferenc is, ki nem vállalta tovább a hosszú évekig tartó katonaság keserű kenyerét. A szabadságharc bukását követően összeírták a volt honvédeket. Az 1850. január 22-én kelt feljegyzés szerint Ősagárdról összesen kilencen szolgáltak a honvédseregben. 1900-ban feljegyezték , hogy a község lakóinak száma a legutóbbi népszámlálás szerint 527. Ezek közül 468 ágostai evangélikus, 45 római katolikus, 3 református és 11 izraelita. A tankötelesek száma 83; ezek közül mindennapi 56, ismétlő 27. A gyermekek vallásaára nézve: 5 római katolikus, 74 ágostai evangélikus, 1 református és 3 izraelita. A tankötelesek közül iskolába járt: 70 evangélikus, 3 katolikus 1 izraelita. A községben egykor egy evangélikus elemi vegyes iskola működött egy tanítóval és egy tanteremmel. Volt a községnek népkönyvtára, melyet a nógrádmegyei Nemzeti Intézet alapított. A népkönyvtárral egy időben olvasókör is létesült. ,,Az iskola keletkezése igen régi. Az adatok szerint a XVIII. század végén az itteni evangélikus egyházzal egyidejűleg újra alapíttatott. Első ismert tanítója Valentinyi Pál (1745-1801.) volt. Utána még kilenczen tanítottak itt. A forrás közlésének időpontjában (1900-ban) Pittner Pál okleveles tanító működött Agárdon, ki a tótajkú községben kizárólag magyarul tanít. Az iskolát az ágostai evangélikus hitfelekezet tartja fent. A tanterem eléggé megfelelő, 1871-ben épült azonban a tanítólakon meglátszik az idő vasfoga. A legszükségesebb tanszerek és taneszközök megvannak , az elemi iskola tanulóinak átlagos 50, az ismétlőké 25. Az iskola pártfogói: Scitovszky János, ki 100 forintos alapítványt tett az iskola támogatására; dr iglói Szontagh Antal, az egyház mostani felügyelője, ki szintén hathatósan pártfogolja az iskolát és magát az egyházat, mint iskolafenttartót. ,,Az egyház mostani papja Gaál Mihály kitartó munkatársa a tanítónak, ő tanítja az ismétlőben a vallást már több év óta. 1906-ban az addigi agárd megkata az "Ős" jelzőt, megkülömböztetve az ország más, azonos nevű településétől. Az első világháború Ősagárdon számos áldozatot követelt. A hadba vonuló 101 katonából a harctéren maradt 25.Egy új korszak kezdődött Ősagárd életében is, mikor 1944. december 7-én a településre is megérkeztek az orosz csapatok.